A CAPA-NAGYDÍJ 2026 JELÖLTJEI
CAPA-NAGYDÍJ 2026 JELÖLTEK
EMLÉKSZEL RÁM? EGY MEGOLDATLAN VÁLSÁG MINDENNAPJAI A DÉLI HATÁRON
Depth of Field Narrative Group – DNG (Balázs Zsolt és Sióréti Gábor)
Hosszú távú fotósorozatunk Magyarország déli határszakaszának közvetlen közelében élök életet követi nyomon. Vizsgálatunk fókuszában egyformán szerepelnek a helyi lakosok, a körzetben szolgálatot teljesítő rendvédelmi szervek, és a menekültek is. Ők mindannyian a körzetben kialakult, elhúzódó, és egyenlőre megoldatlan válság akaratlan résztvevői. Helyszínei a környékbeli erdők, tanyák, a kerítés mindkét oldala, és köztes része is. Ez az a tér ahol a megoldásra várakozás, az erős túlélési kényszer, a kötelesség teljesítés és a vele járó kimerültség egymásba csúszik. Így válik a fizikai határ kerítés nemcsak földrajzi, hanem lelki traumákat okozó törésvonallá is, minden a környékben boldogulni próbáló embernek.
Az elmúlt évek során, a közel-keleti konfliktusoknak, és a klímaváltozás hatásának köszönhetően, a közel-keleti régióból jelentős számú menekült indult útnak. Európa felé indulva, hátrahagyva családjukat, életüket, otthonaikat, vállalva a közel 6000 km-s út tengeri, és szárazföldi veszélyeit. A menekültek egy része konfliktus övezetekből érkezik, de a gazdasági indíttatású migráció is egyre nagyobb mértékűvé vált. A magyar–szerb határon 2015-ben felépült déli határkerítés az európai menekült válságra adott politikai válaszként építették. Az ide érkező menekültek a schengeni övezet határán feltorlódnak, menekültügyi eljárás híján a határ menti földeken rendezkednek be. Korábban nyíltan, az utcákat járva de az utóbbi években rejtőzködve várják a lehetőséget hogy átszökhessenek a határon. De ezek a földek már foglaltak. Az itt élő, gazdálkodó vajdasági magyarok számára a megélhetést jelentik. Az egymással rivalizáló embercsempész csoportok egy-egy elfoglalt területet saját magukénak nyilvánítanak és ezeket az afgánnak vagy éppen pakisztáninak nyilvánított helyeket akár fegyverrel is megvédik. Az elmúlt 10 év során a migráció mértékét követően fejlődött, mostanra már napi rutinná vált a minden féle, az embercsempészetet kiszolgáló illegális tevékenység. A magyar határszakasz ezen része átjáróházzá vált. Mindennaposak az elfogások, visszatoloncolások, újrapróbálkozások. Rendszeresek a jól szervezett, egyszerre több helyen, egy időben történő átkelési próbálkozások. Gyakran figyelemelterelő akciókkal segítik a valódi átkelőket. Ilyenek például a csúzliból a rendőrökre zúdított csapágy golyók. Ma a határkerítésen átjutó és elkapott embercsempészek, és menekültek holnap visszatoloncolásra kerülnek. Akár másnap, ahogy a határőrök mondják “a szerb mélységből” újra próbálkoznak a magyar “mélység” felé. A határt és a határ menti településeket védő rendvédelmi szervek munkája idegörlő szélmalom harccá vált. A kerítésen “csillagkaput” vágó “csempe” azaz az embercsempész mosolyogva kérdezi a köztes zónába riasztásra érkező készenléti rendőrtől: Remember me?
A határ mindkét oldalán élők félelme és bizonytalansága érezhető. Az út szélén hagyott kiégett csempész autók, a lövöldözések számukra nem megszokottak. Úgy érzik, a közel-keleti konfliktusok az otthonaik mellé költöztek. A kerítés környezete a helyzet tragikusságának színterévé vált. Ezt a tragikusságot a környékben egyszerre jelenlévők gyökeresen eltérő pozíciója, szerepe, a kulturális, társadalmi háttere adja. A helyi és nagyhatalmi politikai játszmák álltal generált feszültségek végeredményében az itt éppen most egyszerre élni, továbblépni vágyó embereken csapódik le. Végül mint már annyiszor az ehhez hasonló konfliktusok végén az emberekből végül név és arc nélküli számok, idővel elfeledett statisztikai adatok válnak. Készülő munkánkkal a dokumentarista fotográfia eszközeivel mélyre ásva tárunk fel, és dokumentálunk egy összetett helyzetet. Egyben ezzel a munkával szeretnénk emléket is állítani ebbe konfliktusa önhibájukon kívül belekerült résztvevők számára, hogy életüket nem feledve, emlékezhessünk rájuk is.
2024 tavaszán egy baleset következtében elvesztettem a tizennyolc éves öcsémet, Bálintot. Halála nemcsak a családunk életét törte ketté, hanem egy teljes fiatal közösségét is: osztálytársakét és barátokét, akik egy olyan életszakasz küszöbén álltak, amelyhez a jövő ígérete kellene, hogy tartozzon, nem pedig a veszteség tapasztalata. Ez a projekt ebből a feldolgozhatatlannak tűnő tragédiából indult.
Az utolsó beszélgetésünk az öcsémmel arról szólt, hogy megörökítem a gimnáziumi végzős évét. Három nappal később történt a baleset.
A Remains of Us egy személyes indíttatású munka, amely a trauma feldolgozásának sokrétegű tapasztalatával foglalkozik, és a gyász alakulását vizsgálja egy közösségen és egy családon belül. Egy szeretettünk elvesztése a lehető legmélyebb módon változtat meg bennünket, különösen akkor, amikor valaki túl korán és váratlanul hagy minket itt.
A veszteség, mint folyamatosan alakuló állapot megmutatására tettem kísérletet: egy olyan belső és külső folyamatra, amely a testet, az emlékezetet, a családi szerepeket és a jövőről alkotott képet egyaránt újrarendezi. A projekt központi kérdése, hogy ez a tapasztalat hogyan válik érzékelhetővé: milyen gesztusokban, tárgyakban és szokásokban őrződik meg valaki jelenléte azután is, hogy már nincs velünk? Hogyan épül be a trauma az identitásunkba, és milyen változások zajlanak bennünk az idővel?
Halála után a saját családomat és öcsém közvetlen közösségét kezdtem fényképezni, különösen az osztálytársait és barátait, akik a középiskola utolsó évében, a felnőtté válás küszöbén szembesültek először egy ilyen veszteséggel. Barátai különböző szokásokat alakítottak ki: tárgyakon, gesztusokon és közös vállalásokon keresztül vitték tovább Bálint emlékét, és igyekeztek életben tartani azokat a vágyakat és terveket, amelyeket ő már nem valósíthatott meg. Ugyanabba a gimnáziumba jártam én is, így az ő végzős évének követése számomra egyszerre jelentett visszatérést a saját emlékeimhez és szembesülést azzal, hogy ő már nincs jelen.
A projekt alaprétege a családom és az öcsém közvetlen közösségének hosszabb távú követése: hogyan változik az életünk az idő előrehaladtával, és hogyan alakul át a kapcsolatunk a veszteséggel. A munka célja, hogy láthatóvá tegye ezt a folyamatot.
A projekt hosszabb távon más gyászolók történeteinek bevonásával a gyász lelki és testi lenyomatait is vizsgálja. Különösen érdekelnek a transzgenerációs mintázatok, amelyhez személyes kiindulópontot ad családi történetünk: apai nagymamám három kisgyermeket veszített el apám születése előtt.
Sokszor mondják, hogy a tragédiák megerősítenek. Úgy gondolom, a trauma önmagában nem erősít meg: szétszed és átformál. Hogy lesz-e belőle több, azt az idő és a belefektetett munka dönti el. Az életemet ugyanúgy meghatározza a testvérem hiánya, mint a jelenléte. Ez is egy kapcsolat. A hiányból fakadó cselekvés gyakran a legerősebb formálója annak, akik vagyunk.
A Remains of Us nem a halálról szól, hanem azokról az átalakulásokról, amelyek utána következnek, és arról, hogyan formálja tovább életünket azok jelenléte, akik már nincsenek velünk.
Búcsújárók a Kárpát-medence határain belül
A búcsújárás kivonulás a mindennapokból, az otthoni környezetből, ahol minden a munkára és feladatokra emlékeztet. A katolikus hitélet egyik legősibb vezeklés és áhítat formája. Az egykor tisztán vallási eredetű szokás mára színes forgataggá, vásárral és szórakozással tarkított élménnyé változott; ahol a szakrális keveredik a profán világgal. Ezt a sokszor ellentmondásos, eltűnő, hagyományokkal teli, mégis folyamatosan megújuló közeget örökíti meg Bűnbánók című sorozatom, életképeket hozva a Kárpát-medence számos helyszínéről.
A dokumentarista pillanatfelvételek, beállított portré fotográfiák és tárgy installációk a Magyarország és a határon túli magyarság búcsújáró helyeiről alkotnak szubjektív képet. Az itt fellelhető rítusok pedig nem csak a vallásról szólnak, hanem arról a megtartó erőről, miként tudjuk éltetni identitásunkat, magyarságunkat, szokásainkat és viseleti kultúránkat egy olyan határokkal szabdalt Kárpát-medencében, ahol a búcsúk és falunapok sorra szűnnek meg és az új generációk körében a közösségi élmények színtere pedig áthelyeződik az online térbe.
A vallási giccs, ami egyike a giccs legelterjedtebb formáinak jól tetten érhető ezeken a zarándoklatokon és a vásárokon fellelhető búcsúfiák világában. A kegytárgyakban megjelenő giccs az áhítatot szolgálja és úgy tartják, közelebb viszi a hívőt Istenhez. A vallási érzés pedig sok esetben egy profán célokra szolgáló tárgyban jelenik meg, úgy mint egy Szűz Máriát ábrázoló műanyag kulacsban. De találunk olyan vásárfiákat is, ami a hagyományokra épülő kézművesség régi eszméjével szemben egyszerűségével és sekélyességével a tömegtermelés parancsának engedelmeskedik.
Andocs, Balassagyarmat, Csatka, Csíksomlyó, Doroszló, Gyöngyös, Vecsés és Mátraverebély-Szentkút csak egy-egy állomása az elmúlt nyolc évben bővülő sorozatnak.
Az utóbbi években Magyarországon számos vidéki kocsma zárt be végleg vagy alakult át a helyi igényeknek megfelelően, rendszerint teljesen megfosztva eredeti funkciójától. A Hitel nincs című fotósorozatomban eddig Heves megye 3000 fő alatti településeinek még működő kocsmáit kerestem fel és fényképeztem szubjektív szempontok alapján. A projekt személyes kötődésből indult, a megyében születtem és nőttem fel, így a választott térség saját társadalmi és vizuális tapasztalataim egyik kiindulópontja. A vidéki kocsmákat olyan motívumként értelmeztem, amelyeken keresztül a magyar vidék jelenlegi társadalmi helyzete valamint a perifériára szorult társadalmi rétegek hétköznapi valósága vizsgálhatóvá válik.
A Capa-nagydíj keretein belül ezt a munkát szeretném kibővíteni és végleges formájában megvalósítani. A következőkben Heves megyén túl Magyarország hátrányos helyzetű, periférikus és félperiférikus térségeinek kocsmáit térképezném fel, különös figyelmet fordítva azokra a régiókra, ahol a társadalmi leszakadás, az elvándorlás, a munkanélküliség és a közösségi struktúrák felbomlása markánsan jelen van. A kocsmát továbbra is kiindulópontnak tekintem, azonban célom egy, a helyszínek bemutatásán túlmutató, komplexebb vizuális anyag létrehozása. A kocsmák ebben az értelemben közösségi csomópontokként jelennének meg. Olyan helyekként, ahol a helyiek elszigeteltsége, a generációs változások, a gazdasági hanyatlás és a kulturális identitás kérdései egyaránt láthatóvá válnak. A projekt során ezért nem csupán magukat a kocsmabelsőket vagy vendégeket fényképezem, hanem a hozzájuk tágabban kapcsolódó környezetet is.
2022 és 2024 között a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával kezdtem el dolgozni ARANYHOMOK című munkámon, ami a szűkebb értelemben vett szülőföldem az Alföld és a Homokhátság világát járja körbe, különös tekintettel a klímaválság problematikájára, mindezt egy személyes nézőponton keresztül.
Kis szünet után, még 2024 őszén kezdtem el dolgozni ennek a projektnek a folytatásán Homokra épített házak címmel. Szülőfalum és a környező települések életét ezúttal történelmi, gazdasági, demográfia és továbbra is erősen személyes nézőpontból vizsgálom.
Az 1800-as évek végén a szőlőtermesztést sújtó filoxéra (gyökértetű) járvány tombolt Magyarországon, mely a magyar borvidékek szőlő termésének 90%-át elpusztította. A gazdák azonban rájöttek arra hogy a gyökértetű a homoki talajt és a homok kvarckristály szerkezetét nem kedveli, azon nem tud megélni, így rengeteg borász kényszerből az Alföldre, a Homokhátságra költözött. Annak ellenére hogy ezen a talajon nem tudtak kimagasló minőségű szőlőt és bort előállítani, csak mennyiséget termelni. Az addig jellemzően elszórt tanyákból álló régióban falvak, községek alakultak ki. Ekkor vált községgé szülőfalum Csengőd is, és ebben az időben költöztek dédszüleim is ide az akkor még kisgyermek nagyapámmal. A 20. században a szőlőtermesztés és a borkészítés szolgáltatta a térség településeinek megélhetését, és a második világháború után a Szovjetunió és annak tagországai lettek a felvevőpiac. A rendszerváltás után megváltozott politikai és gazdasági viszonyok, valamint az egyre fokozódó aszályok és a klímaválság miatt, azonban a szőlőtermesztés fokozatosan visszaesett, szinte semmilyen alternatív nem jött helyette, így a falvak fokozatosan elnéptelenednek, elöregedtek, a földek egyre nagyobb része marad műveletlenül.
Homokra épített házak című friss munkában apám és nagyapám archív képein és saját fotómion keresztül járom körbe ezt a témát. Nagyapám és apám is amatőr hobbi fotósok voltak, a megörökölt családi archívumból válogatok ki és digitalizálok képeket amelyeket sokszor drasztikusan megvágvan, ezáltal újra komponálva illesztek be saját jelenkori fotóim közé, ezzel teremtve párbeszédet köztük. Így több mint 80 éves időintervallumot átölelve mutatom meg a Homokhátság egykori és jelenlegi világát magam és családom szubjektív nézőpontján keresztül.
